Emánuel

Szeretném megosztani a pornográfiafüggőségből való szabadulásom történetét.
Szüleim katolikus szellemben neveltek, de a problémákkal terhes családi közegben mélyen megsebződtem gyermekként, és habár viszonylag nagy család voltunk, mégis egy mély magányt éltem meg kiskoromtól kezdve. Ezt a gyötrő hiányt nagyon sok módon próbáltam meg pótolni, betölteni. Az egyik ilyen volt a szexualitás világa, amit hamar felfedeztem magamnak, és ami nagyon gyorsan és rettentő nagy erővel beszippantott. Először a fantáziálással kezdődött, de ez nagyon gyorsan az önkielégítés függőségéhez vezetett.
Otthon nálunk a szexualitás tabu téma volt – ezért nem tudtam és úgy éreztem, hogy nem is beszélhetek erről senkinek. Idővel azonban egyre inkább egy beteges bűntudat és szégyen alakult ki bennem. A sátán nagyon gyorsan elhitette velem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek ilyen problémái vannak, és hogy egy szégyellni való szörnyű alak vagyok. Emiatt Istennel szemben is egy félelem alakult ki bennem – rettegni kezdtem attól, hogy őszintén Isten felé forduljak. Ennek egyik kifejeződése volt, hogy sosem mertem meggyónni a szexuális bűneimet. Olykor elhatározást tettem, hogy megvallom őket, de végül mindig legyőzött a szégyen és a félelem. Ez is hozta magával, hogy így a rejtekben maradva még nagyobb teret, még nagyobb erőt nyert felettem, és hamarosan teljesen leuralta az életemet ez a függőség.
Gimnazista koromban lett otthon internetünk is, ami után nem volt gát. Mondhatni mindennapos volt számomra a pornográfia és az önkielégítés. Ez a pokol több mint 10 évig tartott. Hamar ráeszméltem, hogy mennyire átvette az életem felett az uralmat ez a függőség, és őszintén meggyűlöltem az egészet. Már nem vonzott benne semmi. Sőt. Gyakran átéltem, hogy mintha egy nálam hatalmasabb kényszerítő erő szinte akaratom ellenére gyűrt volna maga alá. Úgy éreztem, hogy nem vagyok ura a testemnek. Akkor még nem tudtam, hogy ezt nevezik megkötözöttségnek. Szörnyű és olykor ijesztő élmény volt. Vágytam a szabadságra, és szívből utáltam ezt a rabságot! Minden erőmmel próbáltam leállni, de a bukások után annál nagyobb volt a csalódás, az önvád és a harag önmagammal szemben. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Továbbra sem tudott senki erről a „titkomról”, ami végtelenül magányossá tett. Álarcokat hordtam, és rettegtem attól, hogy rájönnek „ki is vagyok valójában”.
Időközben „megoldottam” a szentségtörő gyónások problémáját: nem mentem el többé gyónni. Majd lassan a templomba járással is felhagytam, hiszen ott legtöbbször csak a bűntudattal és a szégyennel kellett szembesülnöm. Inkább választottam az alkoholt, a hajnalig tartó bulikat, olyan hozzám hasonló fiatalokkal, akik azt hangoztatták, hogy semmi baj sincs ezekkel a dolgokkal. Ezek mellett a virtuális világ kínálta örömökkel próbáltam megfeledkezni önmagamról és a problémáimról: filmek, sorozatok, számítógépes játékok végeláthatatlan sora következett.
Közben az egész életem egy mélypont felé haladt, ami körülbelül 22 éves koromban vált elviselhetetlenné. Egyre inkább éreztem, hogy vissza kellene térnem Istenhez, és hogy Ő lenne az egyetlen megoldás számomra, de a függőségem egy legyőzhetetlen akadálynak tűnt: azt gondoltam, hogy így nem fordulhatok Isten felé, máshogy élni viszont képtelen voltam, így egy patthelyzetbe kerültem.
Mindeközben 2010-ben lett egy lehetőségem arra, hogy kimenjek egy zarándoklatra Medjugorjéba. Eddigre annyira mélyen voltam lelkileg és érzelmileg, hogy úgy gondoltam, nem nagyon van veszíteni valóm. Elmentem. Ott aztán az egyik nap egy szerzetesnővér nagy hatású beszédet mondott a csoportunknak a szentgyónásról és annak erejéről, kegyelmeiről. Végig úgy éreztem, hogy az egész kizárólag csak nekem szól! Az volt a benyomásom, mintha egy utolsó esélyt kínáltak volna fel nekem egy hatalmas tragédia bekövetkezte előtt. Addigra több mint 7 éve nem gyóntam, de átérezve a helyzet komolyságát legyőztem a szorongásaimat és még aznap elmentem gyónni… Nagyon összeszedetlen módon, de őszintén letettem az egész életemben hordozott súlyos terhemet. Meglepetésemre a pap egyáltalán nem volt megdöbbenve vagy meglepve, sőt nagy figyelemmel és szeretettel hallgatott. Egyeseknek talán nevetségesen hangzik, de számomra megrázó erejű volt, hogy feloldozást kaptam. A szavakat hallgatva átéreztem, hogy ez az egész IGAZ. Hogy tényleg bocsánatot nyertem. Megéreztem valamit Isten szeretetéből, mintha Ő maga szólt volna hozzám: „És én feloldozlak téged bűneidtől…” Alig akartam elhinni. A számomra addig hatalmasnak és legyőzhetetlennek tűnő bűnök hirtelen nagyon aprónak tűntek… Valami sokkal nagyobbal találkoztam. Nagyon megrendültem, és egy mélységes béke töltött el.
A következő napokban végtelenül szabadnak és örömtelinek éreztem magam. Mintha egy teljesen új életet kaptam volna! Csak idővel fedeztem fel, hogy valóban így történt, Jézus ugyanis különleges kegyelemben részesített: azon a napon a gyónás szentségén keresztül teljesen megszabadított a pornográfia és az önkielégítés függőségéből! A kényszerítő erő megszűnt, és ami több mint egy évtizedig meghatározta az életemet és számomra teljességgel legyőzhetetlennek tűnt, az többé nem tudott uralkodni rajtam. Szabad voltam! Ezt követően igen ritkán buktam el ezen a területen, és amikor elestem, akkor is éreztem, hogy már valami megváltozott, már nincs olyan ereje ennek a bűnnek az életemben. Az esetek többségében szinte könnyűszerrel győztem le a kísértéseket. Ma már tudom, hogy mindez Isten hatalmas kegyelme által volt lehetséges. Nagyon nagy volt az örömöm, és máig is ez életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy soha többé nem kell úgy élnem, mint azelőtt, és gyakorolhatom és élhetem a tisztaságot.
Persze hamar felfedeztem, hogy a pornográfia mennyire eltorzította és megsebezte a szexualitásról való gondolkodásomat, az énképemet, az identitásomat. Mindennek a gyógyulása sokkal hosszabb folyamat volt, amely még ma is tart! Ahogy mélyült a gyógyulásom, és ahogy Isten fokozatosan feltárta előttem a testiség, a nemiség, a szexualitás lenyűgöző szépségét, úgy értettem meg egyre inkább, hogy mekkora rombolást vitt végbe bennem a függőségem. Fogalmam sem volt, hogy a pornográfia ennyire romboló és káros lehet! De tapasztalom, hogy Isten nagy szeretettel folyamatosan gyógyít és felépít ezen a területen. Sokat jelent számomra ezen az úton a Szűzanya. Tudom, hogy rengeteget köszönhetek neki, és tapasztalom, hogy különleges módon is képes segíteni a tisztaságért való harcban és az abban való megmaradásban.
Tudom, hogy sokaknak a szabadság felé vezető út sokkal rögösebb és küzdelmesebb. Hiszem, hogy a küzdelmes és hosszabb út sokkal több érdemet és nagyobb lelki, hitbeli fejlődést eredményez. Az én történetem elsősorban azt tanúsítja, hogy bármilyen helyzetben legyünk is, Jézus mindig vár bennünket, nem csak megbocsátó szeretettel, de szabadító hatalommal is. És hogy az Ő végső terve a teljes istengyermeki szabadság. Örömmel vagyok a tanúja mindennek, és hálát adok az Istennek. Legyen az Övé minden dicsőség!